A. M. Aranth: Cleadur – Dobszó a ködben (Holdárnyék 1.)


Egy négyállomásos turné keretében mutatunk be nektek egy álnév alá rejtőző magyar író első kiadott művét. Mindig jó olvasni hazai szerzőtől, és rádöbbenni: lehet, hogy nem ismerik nemzetközileg, de ez is van olyan jó, mint bármelyik bestseller.
A köd általában csak egy időjárási jelenség, de néha több annál. Néha nem árt, ha vigyázol, mert veszélyes is lehet. Nem minden az, aminek látszik. Mindig figyelj a ködben, és hallgasd a dobszót.

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 360 oldal

Amy Soleil élete nem egyszerű.
Nem elég, hogy egy fiú ikertestvérrel verte meg az élet, még szinte évente új városba is költöznek.
Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki se vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe.
Moonshadowban pedig, ahol idén kikötöttek, hemzsegnek a furcsaságok: az iskola portása kardot visel, az Igazgató mintha egy középkori kínzókamra mestere lenne, a köd suttog az emberek fülébe, eltűnik egy közkedvelt tanár, sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és helyekről beszélnek… és ha mindez nem lenne elég, a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és újra és újra be kell bizonyítaniuk, hogy igenis ők a legjobb banda a földtekén.
Amikor pedig Amy rátalál saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival együtt a nyakába veszi az utat, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.
Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű.
A Holdárnyék sorozat első része pörgős felütés egy izgalmas, az egész világon és történelmen átívelő kalandnak. Rejtélyek, titkok, Holdárnyék!

Ígéretemhez híven szét fogom cincálni ezt a könyvet, és lehet engem utálni meg megkövezni, de nem leszek kedves. Nem szeretem a kivételezést. Bevallom, a fülszöveg alapján a történet kevésbé keltette fel a figyelmem, inkább az író személye érdekelt (aki nem tudom, honnan szedte az ezt az álnevet, de még mindig nem jutottam túl ezzel kapcsolatban a „WTF”-fázison), és hogy mi mindent tud összehozni. Azt kell mondanom, hogy írt egy tipikusan elsőkönyves könyvet. Nyilvánvalóan nem vagyok sem szerkesztő, sem korrektor, sem semmi hasonló, de olvastam már elég sok könyvet, és olvastam már elsőkönyves írók első könyveit is. Nem nevezem magam szakértőnek a témában, vagy ilyesmi, de azért látom rajta, mi itt a probléma.
Jól kezdtem ezt most, mindenki már retteg, hogy ezt most jól le fogom húzni, mintha valami fossal állnék szemben, de erről szó sincs. Az alaptörténet abszolút bejött, nem a világ legegyedülállóbb sztorija, de azért tipikusan klisésnek sem mondanám. Van benne egyediség, amellett, hogy a műfaj sablonjait felsorakoztatja. A végére pedig olyan izgalmak jöttek sorba, hogy már most rágom a körmöm, mi lesz a folytatásban.
Ez a rész érezhetően egy bevezetés. A cselekmény lassan haladt, és mikor már majdnem a végénél jártunk, de még mindig nem derült fény a titkokra, gondolatban már azt kerestem, kit üthetnék le, hogy végre megtudjunk már valamit, mielőtt megőrülök. Kicsit többet vártam a nyomozós száltól, de mégiscsak tizenöt évesekről van szó, nem Poirot-ról, úgyhogy nem igazán tudom, mi mindent csinálhattak volna még.
Az író remek zenei ízléssel rendelkezik, és ezt igyekszik mindenki tudtára adni, és ezzel nincs semmi baj. De valami idilli elképzelései vannak a tinizenekarokról. Félig-meddig ugyan meg van magyarázva, miért ilyen jók az ikrek, de azért kizártnak tartom, hogy találnak még három másik embert, és fél óra után annyira jók lesznek együtt, hogy mehetnek is koncertezni. Tizenöt éves gyerekekről beszélünk. Ráadásul időnként úgy éreztem, mintha egy alkoholista-kampánybeszédbe cseppentem volna. Nem azt mondom, hogy egy csepp bort se ihatnak, de én nem bírnék ennyit meginni, pedig azért már elmúltam tizennyolc pár éve. Arról nem is beszélve, hogy Amerikában komolyabban veszik a kiskorúak alkoholizálását, mint nálunk. Néha egyszerűen mintha nem is tinikről lett volna szó, hanem lecsúszott, öreg, alkesz zenészekről.

Szóval a zenekart illetően inkább az volt az érzésem, hogy elhagytuk a realitás talaját, és inkább az író vágyaiba csöppentünk volna. Én is szeretem a jó zenét meg örülök a sikernek, de legyen az a siker hihető.
A fogalmazás nekem olyan volt kicsit, mintha egy általános iskolás írta volna. Csak a lényegre szorítkozott, leírta, mit csináltak meg volt párbeszéd, esetleg egy-egy ember megjelenését, és csak nagyon ritkán tért ki a tájra vagy hasonló. Persze, örülök én, ha halad a cselekmény, de néha nem baj, ha kicsit elmélázunk azon, milyen a hó színe, vagy elgondolkodunk valamin, vagy tudomisén. A párbeszédek pedig helyenként furák voltak. Érthetőbben kifejtve, volt olyan mondat, amiről azt gondoltam: „van ember, aki tényleg mond ilyet bárkinek is?” Jaj, és a szerelmi szálak. Bárki, aki olvasta a Végzet ereklyéit, nem mondhat olyat, hogy „ilyen bonyolult szerelmi hálóról még sosem olvastam”, de ez már-már megközelíti azt a szintet. A végén már követni sem tudtam, hogy akkor most ki, kivel, hogyan, mit, miért, és egyáltalán mivan?
A karakterek nincsenek kibontva, de annyira, hogy voltak, akiket meg sem tudtam különböztetni egymástól, csak annyival voltam tisztában, hogy kit hogy hívnak. Az igazgató meg totál rejtély volt számomra, nem értettem, hogy miért ilyen köcsög az egyik pillanatban, a másikban meg olyan kedves. Ez még a végével sem lett érthető számomra, egyszerűen csak ellentmondásos volt a karaktere.
A vége viszont mindent megmentett, amikor eljutottunk a lényeghez, ami körülbelül tíz oldalban el is lett magyarázva, és jobban örültem volna, ha ez van kibontva a regényben (jó, némi zene mellett), de hát ez van. És még mielőtt bárki nekem rontana egy karddal, elmondom, hogy ez a könyv nem rossz, csak van még mit rajta javítani. Most pedig várhatom a második részt, mert természetesen függőben kellett hagyni egy szálat… Egyszer idegbajt fogok kapni a függővégektől.

Kedvenc karakter: Tank, a macska
Ami legjobban tetszett: a zenék és a vége
Ami nem tetszett: ezt mind leírtam fentebb
Értékelés: 3/5

Nyereményjáték

A regényben központi szerepet kap a zene, főleg a rock és metál nagyjai. Különböző híres együttesek, előadók dalszövegeit kevertük össze, nektek pedig ki kell találni, kiről is van szó. Segítségetekre lehetnek a képek. Írjátok be a Rafflecopter megfelelő sorába a megoldást, és helyes megfejtés esetén máris esélyetek lesz megnyerni a könyv egy példányát.
Kizárólag Magyarországra tudunk postázni. A nyerteseket e-mailben értesítjük, akiknek 72 órájuk van, hogy e-mailben válaszoljanak. Válasz híján új nyertest sorsolunk.

I'll fight, babe, I'll fight
To win back your love again
The wise man said just find your place
In the eye of the storm
Walking down the street
Distant memories
Are buried in the past forever


a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
09. 29. Bibliotheca Fummie

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése