Oldalszám: 432 oldal
Fordító: Logos
Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz –
vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga
következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar
támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia
megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a
fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a
szeretet kérdéseivel.
Vannak gyilkos
függővégek. Meg vannak azok, amikor úgy van lezárva, mintha félbe lenne hagyva
a mondat, mi meg csak állunk (ülünk, fekszünk, stb.), nézünk, mint egy hülye,
és arra gondolunk, hogy „Jó, de mi történt ez után?”. Mintha nem lenne
befejezve, hiányozna pár lap a végéről. Na, Roth sorozata egyértelműen az
utóbbiba tartozik. A Csillagainkban a
hibában Augustus arról beszél, hogy ha egy befejezetlen mondattal van vége
a könyvnek, az felrúgja az olvasó és az író közti láthatatlan szerződést. Ennek
ugyan egész mondattal van vége, mégis úgy érzem, Veronica Roth felrúgta a
szerződést. Mert egyszerűen nem teheti ezt, hogy pont itt hagyja abba. Viszont
mielőtt még teljesen kiakadnék, vizsgáljuk meg a könyvet kezdve a
karakterekkel.
Szeretem Trist.
Nem kerül fel a kedvenceim listájára, de határozottan bírom a csajt. Lehet,
hogy néha sír (jó, elég sokszor) vagy időnként rájön a vinnyoghatnék, de azért
elég erős, önálló karakter. Amit különösen szeretek benne, hogy nem függ a
pasijától, mint sok más társa, hanem ő azt teszi, amiben hisz, még akkor is, ha
ezzel a barátaival vagy Tobiasszal kell szembe mennie. Ezt becsülöm benne. Meg,
hogy nem egy gyilkológép, hanem tényleg átéli a traumákat. Szóval az írónő
remekül megtartotta az egyensúlyt a lány és a harcos között. Négyesért még
mindig nem vagyok oda. Nem utálom, szóval úgy elvagyok vele, nem túl nyálas
vagy férfiatlan, egyszerűen csak számomra semmi olyasmit nem tesz, amiért azt
gondolnám róla, hogy „na igen, ő egy olyan pasi, akit szívesen elfogadnék”.
Ezért nem is tudom megérteni a hype-ot körülötte. Hát ez van, köveket a
postaládámba kérem, köszönöm. Érdekes, hogy a filmben valahogy jobban bejött,
de biztos csak a háta vonta el a figyelmem. Igazából nem nézett ki rosszul. De
eltértem a lényegtől.
Caleb. Sosem
szerettem, de most volt egy olyan húzása, amire számítottam ugyan (mert Deszy
annyit emlegette, hogy nem szereti, rögtön gondoltam, hogy lesz ilyesmi, de
amúgy is várható volt), viszont amikor megtörtént, akkor meg tudtam volna
nyúzni. Megint csak nem tartozik igazából a kritikához, de elgondolkoztam
rajta, ezt Ansel hogy fogja eljátszani, és rájöttem, hogy nem akarom látni,
mert fogalmam sincs, hogy reagálnám le. Félek tőle, hogy nem jó, pedig szeretem
a srácot. Marcus egész végig a szerethető és a seggfej között egyensúlyozott,
de az idő nagy részében inkább csak egy szemétláda volt, akit meg lehetett
érteni (már amelyik cselekedetét). Jeanine-t utáltam, ahogy az várható volt, a
többiek meg okék voltak. Ami azt jelenti, hogy olyanra sikerültek, amilyennek
szánták őket, és olyan érzéseket váltottak ki, amilyeneket az írónő akart. Vagy
legalábbis gondolom én, mindenesetre feleslegesnek érzem, hogy bővebben is
kifejtsem mindegyiküket.
A világ egyre
jobb lesz, vagyis egyre rosszabb, de nekem tetszett, hogy így felbomlott minden
az első rész után. A csoportnélküliek és Tris célját is meg tudtam érteni,
ebből kifolyólag pedig volt valami, amit nem értettem benne, és nem akarom
leírni, mert igazából enyhén spoileres, de lehet, hogy csak én vagyok a nehéz
felfogású. De szerintem működhetett volna. Vagy nem, mert Evelyn enyhén őrült.
Tele volt
akcióval ez a rész. Éppen kihevertük az egyik támadást, már jött is rá a másik
szervezkedés. Rohantunk egyik helyszínről a másikra, úgyhogy nem volt megállás.
A kedvenc részem az volt, amikor Tris a Műveltek központjában volt, és erről
sem mondok többet, mert nem akarok elrontani senkinek semmit, de aki olvasta,
az úgyis tudja, miről van szó. Pont az a leglassabb rész, de nekem mégis az
tetszett a legjobban.
A végére meg
részben számítottam, részben nem. Várható volt, hogy van valami ilyesmi, amit
eltitkolnak, és igazából ha végigmegyünk a YA-sablonokon, akár még a másik
felét is kitalálhattam volna, de az azért meglepett. Aztán vége is lett a
könyvnek. Én meg próbáltam nem idegbajt kapni.
Összegezve: jó
volt ez a rész. Hogy jobb volt-e, mint az előző? Nem mondanám, de azt se, hogy
rosszabb volt. Érdekes, hogy olvasás közben sokszor gondoltam vissza az első
részre, meg arra, milyen szívesen újraolvasnám, mert szerettem a Bátor
beavatást. Alapvetően hozta ugyanazt a szintet, amit az előző kötet, mégis
valahogy én álltam most kicsit másképp a könyvhöz. Viszont annak ellenére, hogy
öt csillag, még mindig hiányzik nekem belőle az, amitől én ezt igazán szeretni
tudom. Mármint nem rossz, mert akkor nem is adnék rá ennyit, csak nem kedvenc,
és valahogy nem értem, miért vannak oda az emberek ezért ennyire. Annyi más,
jobb könyv van még. Ezzel pedig ismételten nem ezt a könyvet akarom lehúzni, csak…
nem tudom, nekem nem kedvenc. Fura, hogy nem tudom rendesen kifejezni.
És most, hogy
ezt jól megírtam, rohanok is vissza, mert elolvasom A hűségest. Még jó, hogy rögtön el is kezdhetem.
Kedvenc
karakter: Tris
Ami legjobban
tetszett: Tris a Műveltek központjában
Ami
nem tetszett: Nem tudnám igazából megmondani, de végig volt egy olyan érzésem,
hogy ez lehetne jobb is. Talán a hangulat miatt? Nem tudom, fogalmam sincs.
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése