Baráth Katalin: A fekete zongora (Dávid Veron 1.)

Az 1900-as évek elején a csöppnyi város, Ókanizsa lakosai felbolydulnak, amikor egy gyilkosságot követnek el a településen. Dávid Veronika nyugodtan ül a pult mögött vásárlókra várva, amikor Vili, a helyi bolond beesik az üzletbe egy késsel a hátában, kabátja zsebében pedig később megtalálják Ady egy versét: A fekete zongorát. Veron bekönyörgi magát az orvosból és a rendőrkapitányból álló nyomozócsoportba, hogy segítsen felgöngyölíteni az ügyet, miközben a gyilkos újra lecsap.

Sok korban és helyen élnék bizonyos okokból, de az 1900-as évek eleji Magyarország különleges helyet foglal el a szívemben, mert a Nyugat első nemzedékét nagyon szeretem (Adyt pedig egyenesen imádom). Szóval már a fülszöveg alapján szemet vetettem erre a könyvre. Egy század eleji kisváros mindennapjairól olvasni alapból érdekes lehet, hát ha még gyilkosság is történik…
A stílusa könnyed. Gyorsan lehet vele haladni, érhető, mégsem unalmasan egyszerű a leírás. Hatásos, mert ahogy olvastam, ott éreztem magam Ókanizsán, szinte az orromba kúszott az útról felszálló por illata. Nagyon bele tudtam élni magam. Emellett pedig vicces is volt. Remekül csempészte bele a párbeszédekbe a humort az írónő, többször nevettem fel hangosan.

A főszereplő, Veron karakterével szimpatizáltam. Az akkori hagyományokkal szembe menve nem ment férjhez, inkább munkát vállalt egy papírüzletben, ahol unalmas perceiben regényt ír. Mindenki furcsának tartja, habár viselkedésében manapság senki semmi különöset nem találna, abban az időben ez nem volt megszokott jelenség. Én is az a lázadó típus vagyok, úgyhogy megértettem a lány gondolkodásmódját majdnem a könyv legvégéig. A vége felé az egyik fejezetben nem sikerült egészen felfognom, mi történt és miért. Remete Pista is remek karakter, legalábbis az én szívemet elbűvölte, úgyhogy többször sajnáltam is szegény fiút, amikor pórul járt.
Valamint volt még egy karakter, akit nem csak a város, de én is megszerettem. Egy kicsit gyanakodtam, de a kedvessége és a szellemessége miatt elterelte a figyelmem.

A kedvenc részem persze, hogy Adyhoz kapcsolódik. Imádtam, ahogy megjelenítette a regényben, és azt a versét is, amit azon az estén felolvasott. Imádtam a stílusát, a szavait, minden egyes lélegzetvételét. (Oké, „enyhén” elfogult vagyok vele kapcsolatban, na.) Pont így képzeltem el őt korábban, és annyira jól adta át a költőt egy az egyben.
A krimi-szál nagyon csavaros volt. Olvasás közben együtt gondolkodtam a szereplőkkel, nekem is megvoltak a gyanúsítottaim, de az írónő engem is behúzott a csőbe, ahogy a többieket is, úgyhogy nem sikerült eltalálnom a tettest. Pedig így visszagondolva minden összeállt, logikus az egész. Sikerült azzal kizárnom egy tettest, hogy túl nyilvánvalónak gondoltam, pedig kicsit meg volt ez csavarva. Le a kalappal a szerző előtt.

A regény végén van két rövidebb novella. Veron életébe látunk bele az események után, ez kevésbé keltette fel az érdeklődésem, de azért jó volt olvasni, és legalább annyi humor volt benne, mint a regényben.
Szóval nagyon tetszett az egész, előfordult egy vagy két szó, ami furcsán, túl modernnek hatott a szövegkörnyezetben, de ezen felül semmi problémám nem volt a könyvvel. Imádtam.
Krimi-kedvelők, történelmi regény szerelmesei garantáltan imádni fogják. Van benne némi romantikus szál, de ez senkit ne ijesszen el, mert még az is nagyon érdekes.

Kedvenc karakter: Veron
Ami legjobban tetszett: az adys rész
Ami nem tetszett: az a rész, amit nem igazán sikerült megértenem
Értékelés: 5/5
Kiadó: Agave
Oldalszám: 304 oldal

B. M. Grapes: Jóslatok hálójában

Valaki a Hot Hill-i középiskola faliújságjára kiírja az adott nap eseményeit, amelyek később be is következnek. Egyre több furcsa baleset történik, úgyhogy néhány diák nyomozni kezd a jövendölésekkel kapcsolatban, de kiderül, hogy ez több veszéllyel jár, mint gondolták.
Rendben, kezdjük azzal, hogy én ebből a korosztályból már régen kinőttem, szóval lehet, hogy azért nem tudtam értékelni a „rejtélyt”, az „izgalmat” és a „cselekményt”, mert nekem ennyi már nem elég, azonban a fiatalabbak ezzel is nagyon jól elvannak, de azért mégis… Annyi sebből vérzik ez a könyv, hogy a Tarantino-rajongóknak a nyála folyna a gyönyörűségtől, ha látnák. Kapásból már azzal volt némi problémám, hogy végig olyan érzésem volt, mintha a Twilightba csöppentem volna, és ez nem véletlen. Történetünk egy kisvárosban játszódik, olyan kicsiben, hogy mindenki ismer mindenkit, és ez a főhősünknek, Adának azért olyan furcsa, mert két évvel ezelőtt még New Yorkban tengette mindennapjait. Ismerős? Na, ez még csak a kezdet, de a spoilereket igyekszem a végébe sűríteni, hogy akit mégis érdekel a történet, annak még legyenek meglepetések.

Cselekmény alig van, nagyjából ez a fejezetek felállása: Ada elmegy az iskolába, elolvassák a Mai híreket, történik valami, megbeszélik a napot, mindenki hazamegy. Ennyi. Jó, minden nap más történik, de semmi olyan, amitől elkezdenék izgulni.
Az első bekezdésnél még örültem, mert azt hittem, lesz leírás. Szépen bevezeti az őszi tájat, színeket, és időnként ez visszatér, de ennyiben ki is fújt. Az embereknél megtudjuk, milyen a hajuk és szemük színe, milyen az alkatuk és időnként még azt is elmondja, milyen ruha van rajtuk. Nincs több leírás. Semmi részletezés, csak a cselekmény, de abból is csak az, ami feltétlenül szükséges, ettől pedig szépen lassan idegbajt kaptam. Az egy dolog, hogy odavagyok a hosszú leírásokért, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor is sokkal-sokkal több kellett volna bele.

A karakterek akár kartonpapírból is készülhettek volna, semmi különbség nem lenne. Mindegyiküknek van egy vagy két tulajdonsága, és ezzel el is van intézve a dolog. Ada, a főszereplő lány, amellett, hogy nagyon buta, rendkívül jó matekos és sok fülbevalója van. Jess az iskola legjobb tanulója, de még ez sem segített neki, hogy rájöjjön arra, ami tök egyértelmű, indián származású és sok karkötője van, valamint szemüveges. Julie Ada legjobb barátnője, meglepő mód még a többieknél is hülyébb, aki őőő… szőke hajú. Igen, ennyit tudok elmondani róla. Mrs. Bennett a matektanárnő, Ada kedvence, aki egy napot sem hagy ki az iskolából. Edna az afroamerikai pletykás és rohadt idegesítő lány, akinek a hajából egy tincs mindig valamilyen érdekes színnel van befestve. Daniel pedig az új fiú, aki gyanúsan hasonlít Edwardra, Ada volt legjobb barátja.
Nem mondom, hogy megszerettem bármelyik karaktert is, mert ez lehetetlen, de egyet sem utáltam meg, és ez sem jó. Egyszerűen semmi jellemük nem volt, néha idegesítettek, de ennyi volt, amit el tudtak érni nálam.

Innen pedig jöjjön a SPOILERes rész, mert ahhoz, hogy leírjam, mi volt a különösen idegesítő ebben a könyvben, részleteznem kell a dolgokat.

Oké, a finálé előtt is már egy csomó apróság szemet szúrt, nem jelölgettem be őket, úgyhogy most csak azokat mondom, amik szemet szúrtak és megjegyeztem. Valaki kiírja minden reggel, mi fog történni aznap, de a tanári kar le se tojja, még csak ki sem vizsgálja az ügyet, mintha ott se lenne, pedig azért elég komoly dolgokról van szó. A lányoknak nyomozáskor még csak eszükbe sem jut, hogy talán önbeteljesítő jóslatról van szó, és mondjuk megnézhetnék, hogy valaki csak trollkodik, és azért jönnek be a jóslatok, mert ők félnek tőle, vagy tényleg jóslatokról van szó. Persze az is lehet, hogy csak nekem van ilyen hülye logikám, mert egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha csak nap végén néznénk meg a jóslatokat, és döntenénk el, mi az, ami tényleg megtörtént ebből. Daniel elhagyja Adát csak azért, hogy megvédje a lányt (persze, hogy ilyet még sehol sem olvastunk…). Senkinek nem tűnik fel, ha egy diák fűrésszel mászkál az iskolában. Oké, nagyon talán ez még elfogadható, de az sem tűnik fel senkinek, hogy az a valaki elfűrészeli a korlátot a harmadik emelet erkélyén? A tanárnő legurul a lépcsőn és eltöri a lábát, de másnap vígan bemegy tanítani. Szerintem is. A csaj az egyik nap még utálja Danielt azért, amit tett, de miután a srác ad egy viszonylag normális és hihető magyarázatot, Ada egyből beleszeret, és a következő nap már azon szenved, miért nem lehet az övé Daniel.

Ezen viszont nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, háromszor visszaolvastam, hogy jól értettem-e, úgyhogy muszáj vagyok úgy kiidézni, ahogy valójában van:
„Épp az első lépcsőfokra tettem a lábam, amikor a tartályok egyszerre kezdtek mozogni. Egyre erősebben remegtek, míg csak egyik-másik le nem zuhant a helyéről, és összevissza pörgött a padlón. Az egyik épp Julie-ra zuhant. Barátnőm fájdalmas nyögés kíséretében elterült a földön.
- Mozgás, Julie! – kiáltott hátra Edna.
- Nem tudok – nyöszörgött Julie. – Eltört a lábam.
További panaszkodásra azonban nem maradt idő. A tartályok gyorsan potyogtak, egyik a másik után dőlt, zuhant, pörgött lefelé. Chaze a karjaiba kapta Julie-t, és a lépcsőhöz rohant.
- Akár futhatnánk is – javasolta.”
Inkább nem is kommentálom.

Amin viszont kiakadtam, és csak azért nem vágtam a falhoz a könyvet, mert kölcsön kaptam, ahogyan legyőzték az ellenséget: szerelemmel. Nem volt utolsó vérig tartó harc, de még csak verekedés sem, a lányok megmentették a fiúkat azzal, hogy szerelmesek voltak. Erre csak egy szó jut eszembe: NEM.
Itt ér véget a SPOILERes rész.

Tehát ez nem volt egy életre szóló élmény. Az elején még elszórakoztam egy darabig, és pozitívum, hogy gyorsan lehetett vele haladni, de a vége az nagyon kiakasztó volt. Nincs leírás, kidolgozott karakterek, cselekmény, csavar, de még csak egyedi ötlet sem. Talán a Twilight-rajongó tiniknek tetszeni fog, de ez nagyon nem az én műfajom.

Kedvenc karakter: Sonny, a kutya
Ami legjobban tetszett: a borító
Ami nem tetszett: az egész könyv, de főleg az utolsó 80 oldal
Értékelés: 2/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 534 oldal

George R. R. Martin: Királyok csatája (A tűz és jég dala 2.)

Amennyiben még nem olvastad az első részt sem, és semmit nem szeretnél tudni erről a sorozatról, mielőtt belekezdesz, ez esetben ne olvasd el a kritikát. Erről a részről igyekszem nem elmondani semmi lényegeset, de kénytelen vagyok a Trónok harcából ellőni a poénokat.
A történet ott folytatódik, ahol az első résznek vége szakadt. Robert király halálát követően Joffrey került a trónra, és ezt sokan nehezményezik. Robb Starkot, Deres urát a Tél királyává koronázták, miután délre indult, hogy felvegye a harcot a Lannisterekkel. Stannis és Renly, Robert fivérei úgy gondolják, jogosan őket illeti meg a trón, és egyikük sem hajlandó lemondani erről, így mindketten hadba vonulnak. Daenerys Targaryen is szeretné elfoglalni ősei helyét Királyvárban, de ehhez előbb el kell jutnia Westerosba.
A cselekmény ugyanúgy van felépítve, ahogy az első részben, lassan haladunk előre, hogy képet kapjunk az új karakterekről és a kialakuló helyzetről, a végén meg jön a nagy végkifejlett, és csak kapkodjuk a fejünket. Vagyis én megint kapkodtam a fejem. Tehát erre kár is sok szót fecsérelni, a cím tökéletesen leírja, mi történik a könyvben.

Nézzük inkább a karaktereket. Az egyik fő szál középpontjában Arya áll. Már az első részben is szerettem, pont azért, mert annyira ellentéte a testvérének, Sansának. Nem az a nyafka kislány, akit csak a szép ruhák meg a fiúk érdeklik, hanem olyan rendes gyerek, amilyen én is voltam régen. Kitettek az udvarra, és elvoltam. Arya meg fog egy botot, és megtanul kardozni, de mindezt már tudjuk az előző részből. Ebben a kötetben útnak indul Királyvárból, hogy biztonságban eljusson Deresbe. Persze nem olyan egyszerű ez, a Fal egyik Őrzője viszi ki a többi fiúval együtt, akiket a Falhoz visz. Útjuk kalandoktól nem mentes, ahogy ezt megszokhattuk, és itt mutatkozott meg igazán a lány jelleme. Erős, okos, bátor lány, aki tudja, mikor mit kell csinálni, vagy kihez kell fordulni. A körülményeket tekintve gyorsan fel kellett nőnie, és látom is rajta a fejlődést, de kíváncsian várom, mi fog történni vele a folytatásban.
Tyrion szemszöge is gyakran szerepelt, ennek szintén örültem. Nos, én is a nagytöbbséghez tartozom, akik szeretik a törpét, de nem véletlen van ez így. Tyrion talán az egyetlen értelmes ember a Lannisterek között, szegényt mégis lenézik a magassága miatt. Nem csak okos és nagyon jól taktikázik, még alapvetően jó ember is. Segíteni akar azoknak, akik megérdemlik, de persze vannak, akik nem értékelik ezt. Oké, valójában nem sokan értékelik, de például Sansát ebből a szempontból megértem. Az ő helyében én sem bíznék egy Lannisterben.

A Starkoknak nincs túl nagy szerencséjük. Nem elég, hogy Bran deréktól lefelé lebénult, de most a nyakába szakadt egész Deres. Minden spoiler nélkül, elég nagy szemétség volt Martintól nem is az, amit a fiúval művelt, hanem az, amit velünk művelt az ő karakterén keresztül. Bevallom, lány vagyok, szoktam hisztizni, ezen is hisztiztem bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Szerintem igazán nem vagyok hibáztatható, hogy ezért a csavarért nagyon haragszom az íróra. Ami különösen meglepett vele kapcsolatban, hogy nem szoktam szeretni a gyerek szereplőket, őt viszont kifejezetten bírom.
Na meg persze ott van Jon, aki sajnos igen keveset szerepelt, de annál többet fejlődött a kezdethez képest. Ő is elköveti a saját hibáit, hiába kiabáltam rá, hogy ne tegye, de hát nem hallott meg. Az lett volna a fura, ha meghallja, amit mondok. A folytatásban határozottan több Jont követelek.
Jaime-nek is volt némi szerepe végre, így kicsit megismerhettem. Nem sok jelenete volt (egészen konkrétan csak egy), de abban a nyúlfarknyi részben ígéretes szereplőnek tűnt. Nem sokan képesek úgy megnevettetni engem, hogy közben egy cellában raboskodnak már hónapok óta. Azt hiszem, ha a jövőben is ilyen lesz, meg fogom szeretni (ellentétben a nővérével).

Természetesen vannak itt nem szeretem karakterek is. Először is Joffrey, aki az előző kötethez képest maximum annyit fejlődött, hogy még elviselhetetlenebb lett, de alapvetően még mindig csak egy elkényeztetett seggfej. Az anyja meg csak adja alá a lovat. Igazból látom és tudom én, hogy Cersei egy nagyon okos nő, aki rendkívül jól mozgatja a szálakat, de ennek ellenére nem szeretem. Robbot pedig nem menti fel az, hogy még csak tizenhat éves, akkor sem kéne úgy viselkednie, mintha ő lenne a világ ura, hanem talán meg kéne fogadnia azokat a tanácsokat, amit a nála bölcsebbek mondanak, nem csak a saját feje után kellene mennie.
Daenerysszel egy kicsit hadilábon állok. Mindenki szereti, engem viszont annyira idegesített az első részben. Mostanra határozottan fejlődött, felnőttebb és erősebb lett, de a makacssága már kiakasztó. Még mindig nem békéltem meg igazán vele, de már nem is megy annyira az agyamra.

A leírás, a világkidolgozás még mindig zseniális, úgyhogy ezt nem is részletezném.
A csavarral együtt nagyon tetszett, remélem, hamarosan rávethetem magam a harmadik kötetre, amitől már előre félek egy kicsit.

Kedvenc karakter: Havas Jon, Arya Stark, Tyrion Lannister
Ami legjobban tetszett: ahogy Martin Bran szálát mozgatta
Ami nem tetszett: amit velem művelt Martin azzal, ahogy Bran szálát mozgatta
Értékelés: 5/5
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 976 oldal

Junot Díaz: Így veszíted el

Két olyan helyzet van, amikor képtelen vagyok egy normális kritikát összehozni. Az egyik, amikor imádtam a könyvet, és ilyenkor vagy túlrajongom az egészet, vagy a hangulata fog meg, és azon kívül, hogy imádtam, nem tudok elmondani semmi mást. A másik, amikor az egész olyan semmilyen, hogy meg sem érint, és a cselekményen kívül alig tudok róla valamit kinyögni. Most az utóbbival állunk szemben.
Junot Díaz könyve egy novellafüzér a New Jerseyben élő dominikai emberekről. A történetek középpontjában a szerelem áll, és mégsem mondanám romantikus könyvnek, inkább amolyan anti-szerelmes könyv ez. Ahogy a címe is mutatja, nem a szerelem boldog részére koncentrál, hanem amikor az elmúlik, a reménytelen szerelemre, a plátóira. Ez nekem elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésem, mivel már herótom van a „jaj meghalok érted”-típusú nyálból. Nagy sajnálatomra mégsem tetszett igazán.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit vártam ettől a könyvtől, azt hiszem, leginkább várakozások nélkül álltam neki, mert azon túl, hogy ez egy szakítós novelláskötet, nem sok mindent tudtam róla. Abban biztos voltam, hogy nem lesz rózsaszín köd és nyálcsorgatás, és szerencsére ilyet nem is olvastam benne. Mégis, miután elolvastam a könyvet, pont ugyanúgy éreztem, ahogy előtte. Semmit nem kaptam, és ez dühítő.
Nem mondanám rossznak, mert szókimondó, őszinte, realisztikus. Érdekesek a történetek, nem túl hosszúak, nem túl rövidek. Mindegyikben van valami, amitől kicsit egyedi lesz.
Azonban nem mondanám jónak sem. A történetek nagy része túlságosan hasonlított egymásra, a karakterek mintha ugyanazok lettek volna, a stílusban semmi változás nem volt.
Nem úgy álltam neki a könyvnek, mintha ez lenne a következő kedvenc könyvem, mégis, amikor elolvasok egy könyvet, akkor utána várok valamire. Arra, hogy szeressem, utáljam, elgondolkodjak rajta, bármilyen érzelmet kiváltson belőlem, de ha még ez sem megy, legalább el tudjam mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett. Ennél a könyvnél még csak ezt sem tudom megtenni. Csak elolvastam, és oké, ennyi. Ezért vagyok dühös a könyvre.
Egyedüli határozottan pozitív dolog az első és hátsó borító. Nem maga a kép, hanem az anyaga, annyira jó volt simogatni. Nem ebből a szokásos borítópapírból készült, hanem olyan volt a tapintása, mintha pergament fogna az ember. Bár szerintem még sosem fogtam pergament, mégis ehhez tudnám hasonlítani. Ez speciel nagyon tetszett.
Önmagában a történetek egész jók voltak, de semmi egyéb. Pont ezért képtelen vagyok ennél többet írni róla, és ajánlani sem tudom senkinek.

Kedvenc karakter: nem volt
Ami legjobban tetszett: a borító anyaga
Ami nem tetszett: a semmilyensége
Értékelés: 3,5/5
Kiadó: Cor Leonis
Oldalszám: 208 oldal

George R. R. Martin: Trónok harca (A tűz és jég dala 1.)


Időtlen idők óta léteznek mesék, bennük pedig tündérek, szörnyek, különböző lények. Tolkien óta a fantasy műfaj, mint olyan új alapokra helyeződött. Nem minden fajt ő talált ki, de vitathatatlan tény, hogy egy gyönyörű világot épített fel, és mégiscsak ő a fantasy atyja. Most azonban nem róla lesz szó, akármennyire is fanatikus rajongója vagyok. Szóval manapság igazán nehéz valami újjal, egyedivel előrukkolni, de George R. R. Martinnak ez sikerült.
A Hét Királyság uralkodója, Robert Baratheon király már tizenöt éve ül a trónon, ahonnan letaszította az utolsó Targaryen uralkodót, amikor Deresbe megy, hogy Eddard Starkot kérje fel segítőjéül.
Oké, ez elsőre talán kicsit zavaros, és mikor belevágtam, azt hittem, nem fogom érteni a felét sem, de nagyon hamar belerázódtam. Sokáig halogattam az olvasást, mert őszintén szólva, kicsit féltem tőle. Annak ellenére, hogy körülöttem mindenki ezt olvassa, nézi, beszél róla, még egy poént sem sikerült lelőniük (vagy csak nem emlékszem rájuk), úgyhogy ez a kisebb csoda volt a jel, hogy most már igazán ideje volna belevágni, mielőtt bármiről is tudomást szerzek.

Általában azért ódzkodok az ehhez hasonló könyvektől (ahogy a középkorban játszódó sorozatoktól is), mert egyszerűen képtelen vagyok megérteni a politikai dumát és a hatalmi játszmákat, ezért unom az egészet. A legjobban az lepett meg, hogy nem csak követni tudtam az eseményeket, de meg is értettem mindent. Mert nem volt bonyolult vagy érthetetlen. Egyszerűen le volt írva, mi volt akkor, mi van most, és ki kinek a kije. Persze van itt taktikázás, háttérben szervezkedés, ármánykodás, de mégis érthető volt minden számomra.
A másik, ahol nálam elbukhatott volna a könyv, az a karakterek. Annyi ember van benne, hogy szinte képtelenség mindenkit számon tartani, de úgy van leírva az egész, hogy meg lehet jegyezni, ki kicsoda, és kivel milyen kapcsolatban áll. Ha pedig mégis bajban lennénk, a függelék ilyenkor nagy segítségünkre lehet.
A világ felépítése aprólékos és részletes. A könyvben van térkép is, hogy könnyebben tudjuk követni a szereplőket. A műfaj fantasy, de ha valaki a manapság ismert vámpíros, vérfarkasos történetre vágyik, csalódni fog. Klasszikus történet ez, királyokkal, várakkal, és néhány ismeretlen lénnyel. Velük tulajdonképpen alig találkozunk, vannak rémfarkasok, hallunk történeteket rég eltűnt sárkányokról, erdő gyermekeiről, de ennyi. Nem kapunk bevezetésként hosszú leírásokat a világ lényeiről, az előzményekről vagy a Hét Királyság történelméről. Ahogy halad a cselekmény, úgy bontakozik ki lassan a világ előttünk, és úgy ismerjük meg a múltat is meséken, emlékeken keresztül. Én speciel ezt a fajta megoldást szeretem jobban.

A leírás részletes, épp elég sok van belőle az én ízlésemnek, a stílus pedig gördülékeny, ettől nem lesz vontatott, unalmas. Aki nem tudta végigolvasni a Gyűrűk urát a lassúsága miatt, annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, mert ebben nincs minden dombnak iszonytató története. A leírás E/3, azonban megmaradunk az adott karakter szemszögénél, így némileg homályban tud tartani minket, miközben a legtöbb főszereplőt és helyszínt megismerhetjük.
Elsősorban a Starkok állnak a történet középpontjában, számomra eddig ők a legszimpatikusabbak. Eddard jószívű és igazságos, így nevelte gyermekeit is, ami a regény folyamán megmutatkozik. A Lannisterek a másik fontos család, köztük is vannak érdekes karakterek. Van, akit kifejezetten szeretek, de van, akit ki nem állhatok. Érdekes, ha megfigyeljük, nem azt látjuk, hogy a jó és a rossz küzd egymással, hanem emberek, emberi tulajdonságokkal. Persze van, aki hataloméhes, van, aki kegyetlen, és van, aki csak igazságot akar és békét, de mindenkiben van akarat, kétség és félelem is. Ez teszi olyan élővé Martin karaktereit.

A cselekmény kicsi lassan indul be. Legalábbis az akció nem az elején van, de azért hamar olvashatunk mindenféle izgalmakról. Azzal riogattak, hogy ne szeressek meg senkit, mert úgyis majdnem mindenki meghal, de sokáig nem értettem, miről beszélnek. A könyv végefelé haladva viszont minden értelmet nyert, az emberek sorra elkezdtek hullani. Ha valaki azt gondolja, XY nem fog meghalni, csak azért, mert főszereplő, az téved.
Szóval ez a könyv izgalmas, egyszerűen elvarázsolt, alig akartam letenni a kezemből. Imádtam, és simán az év legjobb olvasmányai közé került. Mindenképpen olvasd el, ha már elmúltál tizennyolc (vannak benne véres részek részletezve).

Kedvenc karakter: Havas Jon, Tyrion Lannister
Ami legjobban tetszett: a rémfarkasok
Ami nem tetszett: az egyik stratégiai megbeszélésnél elvesztem
Értékelés: 5/5
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 890 oldal