Rysa Walker: Időcsapda (Időcsapda 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 400 oldal
Fordító: Varga Tibor

Amikor Kate Pierce-Keller nagymamájától egy különös kék medált kap ajándékba, majd az időutazásról kezd mesélni neki, Kate úgy érzi, az asszonynak elment az esze. Ám az egész hihetetlen história hirtelen szörnyen valóssá válik, amikor egy a múltban elkövetett gyilkosság veszélybe sodorja Kate evilági életét. 
Kate megtudja, hogy a gyilkosság egy még sötétebb terv része, és genetikai adottságát kihasználva visszamegy az időben, hogy kezdetét vegye egy évszázadokon átívelő macska-egér játék. 
Az események megváltoztatásáért azonban Kate-nek fizetnie kell – ha sikerrel jár, a fiú, akit szeret, a létezésére sem fog emlékezni. De ha bármennyire is jó szándékkal teszi, van joga megváltoztatni az egész világ sorsát?



Fummie vagyok, huszonhat éves és időutazás-függő. Igyekszem mindent elolvasni és megnézni, aminek egy icipici köze is van az időutazáshoz, és ugyan jó nagy lemaradásban vagyok, de próbálom behozni. Szóval nem is gondolkodtam, mikor lehetőségem lett elolvasni ezt a csodát. De tényleg, hogy a fenébe NEM GONDOLKOZTAM? Teljesen hülye vagyok?
Sajnos igen.
Mostanában csak kivételes esetekben olvasok YA-t, és az egyik ilyen kivételes eset, ha időutazás van benne. Hagytam magam elcsábulni, és nem kellett volna. Pedig az eleje még nem indult borzasztóan. Jó, nem volt valami extra, a főszereplő lány meglát egy csillogó medált, a nagyanyja beavatja, eddig teljesen átlagos ifjúsági sztori. Az első baj az volt, hogy totál nem értettem az időutazás részét a dolognak. Elmagyarázta, és lehet, hogy én vagyok az értelmi fogyatékos, de annyira bonyolult és érthetetlen volt, hogy én teljesen elvesztem. Próbáltam csak a lényegre koncentrálni, ilyen fontosabb alapdolgok megmaradtak, de összességében nem igazán tudtam, hogy működik az időutazás a világban. Ez még nem lenne végzetes hiba, igazából a legtöbb időutazós sztoriba bele lehet zavarodni.

Biztos említettem már, hogy ami engem a legjobban idegesít egy karakterben az a butaság. Kate nem vihetné el a fődíjat, de tuti, hogy a top5-be röhögve bekerülne. Eléggé spoileres leszek, szóval akit érdekel a sztori, ezt a bekezdést hagyja ki. Tehát itt van Kate a tizenhét éves gyökér, akinek természetesen az a feladata, hogy megmentse a világot, mert nyilván egyedül ő képes rá, és persze, hogy olyan különleges időutazói adottságai vannak, amit még senki sem látott. Meg van egy főgonoszunk, aki elment a múltba azzal a céllal, hogy ő lesz a menő srác, mert létrehoz egy új vallást, és akkor a saját idejében majd ő lesz az istenkirály. Beleavatkozik a dolgokba, megváltozik a jelen, eltűnnek Kate szülei, az anyja meg sem születik, az apjának másik családja van, és Kate is csak azért ússza meg, mert a nyakában csillog az amulett, ami megvédi. A főlibánk épp a suliban van, amikor ez történik, elájul az osztályteremben, de semmi baj, mert jön az ügyeletes helyes srác, akit még sosem látott, de ő majd kikíséri. Ám ahelyett, hogy Kate a két sarokra lakó nagyanyjához rohanna, aki mindennel megismertette, és akinél tudja, hogy biztonságban lenne, beavatja a titkába azt a srácot, akit még csak tíz perce ismer, mert ez a leglogikusabb lépést. A srác, Trey meg naná, hogy nem a legközelebbi elmegyógyintézetbe viszi a csajt, hanem elhiszi minden szavát, mert ez így működik. Velem is minden nap előfordul, hogy időutazók bukkannak fel a munkahelyemen. Miután jól megbeszélték, hogy megkeresik Kate szüleit, rögtön egymásba is szeretnek. De tényleg, már aznap halálosan szerelmesek egymásba, mert ez így szokott történni.

Természetesen mit sem érne egy YA sztori szerelmi háromszög nélkül, a másik srác állítja, hogy ő meg Kate halálosan szerelmesek egymásba, csakhogy az egy másik idősíkon történt, erre pedig Kate nem emlékszik. A normális reakció persze nem az, hogy jól belerúgunk a zaklatónkba és elfutunk, dehogy. Ehelyett mélyen a szemébe nézünk, és elmélkedünk azon, milyen szép is a szeme, és egyébként is, van benne valami vonzó. Meg persze jól csókol.
A könyv fele nagyjából semmiről nem szól, csak hogy az ügyeletes elmebajosunk gyakorolja az időugrást, meg találkozgat Treyjel, akivel teljesen komolyan gondolja a halálos szerelmet. A végére már-már azt hittem, meg fogom érteni az egészet, és volt egy elég izgalmas jelenet is, de aztán persze a lezárás mindent elrontott.
Érdekes lehetne még a főgonosz szála, aki visszament az időben, hogy egy saját vallást alapítson, és bár úgy tűnik, mintha az írónő ehhez a szcientológiából vett volna át néhány (sok) dolgot, sajnos ez a szál is teljesen lényegtelen lesz, mert úgyis csak arra megy rá, hogy Kate éppen melyik sráccal smárol és miért.
Szóval, ha nagyon akart volna, lehetett volna ez egy olvasható könyv, de nem lett az. Van néhány rész, aminél nem akartam a fejemet a falba verni, sőt, azt is mondanám, ha esetleg felkerülne wikipédiára a történet összefoglalása a folytatásokról, elolvasnám, hogy megtudjam, mi a vége, de amúgy nem tudom ajánlani senkinek.


Kedvenc karakter: a kutya?
Ami legjobban tetszett: -
Ami nem tetszett: annyira fájt az egész
Értékelés: 2/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése