Ernest Cline: Armada

Kiadó: Agave

Oldalszám: 368 oldal

Fordító: Orosz Anna

Molyos adatlap

Zack Lightman egész életében arról álmodozott, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland.

Ugyan mi rossz lehet egy kis ábrándozásban? Zack eddig elég jól elboldogult azzal, hogy tudja, mi a különbség a valóság és a képzelet között. Tisztában van vele, hogy a való világban nem a dühkezelési problémákkal küzdő, céltalan kamaszok szokták megmenteni az univerzumot.

Egészen addig, amíg egy nap meg nem pillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti…

Első, világsikerű regényéhez, a Ready Player One-hoz hasonlóan Ernest Cline ezúttal is a nyolcvanas évek popkultúrája előtt tiszteleg, és egy lebilincselő történetet kínál a sci-fi rajongóinak. Az Armada egyszerre lehengerlően izgalmas kalandregény, tisztelgés George Lucas és Steven Spielberg munkássága előtt, és a felnőtté válás klasszikus története.

Február óta megszállottja vagyok Ernest Cline-nak, és ezt bárki tanúsítatja, aki legalább egyszer volt azóta Booktionön, ugyanis minden alkalommal elkezdek áradozni arról, hogy mennyire jó a Ready Player One, függetlenül attól, hogy mi volt a kérdés (és tudom, hogy Panka utál ezért, bocsi). Ezért vártam annyira, hogy végre megjelenjen az Armada, és amint jött az e-mail, hogy mehetek érte, már rohantam is. Három őrjítően kínzó napot kellett várnom, mire végre elkezdhettem, és az első harminc oldal után jól be is aludtam, mert iszonyúan lefáradtam a molyszülinapi tortakészítéssel járó rohangálásban, meg azért maga a szülinap is leszívott, hiába éreztem jól magam. Ja, meg mást is olvastam előtte, és már a végén jártam, úgyhogy nem akartam félbehagyni.

De aztán itt volt rá az egész vasárnapom, és mást sem csináltam, csak olvastam a könyvet, pedig lett volna egy csomó más dolgom is. És ez a szomorú, hogy egy egész napom ráment, hogy elolvassam, pedig egy fél is elég lett volna egészségügyi-szünetekkel együtt. Gyakran volt, hogy félretettem a könyvet, hogy körbenézzek az interneten, vagy azt vettem észre, hogy a tv behallatszódó hangjaira figyelek az olvasás helyett. Ezért vagyok igazából csalódott. Az RPO nálam képes volt elérni, hogy teljesen ki tudjam zárni a külvilágot, hiába olvastam a sorokat, ha visszaemlékszem, az egész úgy él a fejemben, mintha én magam is ott lettem volna az OASIS-ban, és Wade-del együtt végigcsináltam volna a küldetéseket. Az Armada is berántott, mindent elképzeltem, ami csak le volt írva, Zack mellett szurkoltam végig az egészet. Mégsem bűvölt el úgy, mint az RPO.

A könyv legnagyobb „baja” nálam az, hogy ez nem az RPO. Nem várhattam el tőle, hogy olyan jó legyen, és nem is vártam, nem akartam, hogy ugyanazt elolvassam újra, bár azért nem bántam volna igazából. Sejtettem, hogy nem lesz annyira epic és magával ragadó, de mégis csalódtam, hogy nem olyan. Ezért teljesen hülyeség az érvelésem, de mégsem tudtam annyira megszeretni. Ez van. Jó, meg ott van az is, hogy kevésbé kidolgozottnak éreztem, ami valójában abból fakad, hogy ez gyakorlatilag a mi jelenünkben játszódik (2018-ban), és nem egy egész rendszert kellett felépítenie bolygókkal meg mindennel, csak egy idegen fajt meg néhány játékot. Zacket meg konkrétan játszani nem túl sokat látjuk. Szóval újabb abszolút logikátlan érveket írok.

Minden más szempontból ez egy tök jó könyv. Izgalmas, van benne űrharc idegenekkel, tele van utalásokkal klasszikus sci-fi filmekre és könyvekre, amiket még mindig lehet imádni benne. Rengetegszer említik például a Csillagok háborúját, a Star Treket meg a 2001: Űrodüsszeiát. Imádtam minden utalást, amit felismertem, és megint rájöttem, milyen szegényes a tudásom ezen a téren, és nagyon sok dolgot be kéne pótolnom. A humor itt is megvolt, sokszor felnevettem olvasás közben. Volt benne egy érdekes csavar, ami igazából nem volt annyira meglepő, de maga az üzenet, amit közvetített vele, nagyon okos és megfontolandó.

És igen, Cline még mindig alkalmazza a szokásos elemeket. A hősi önfeláldozást, a rendszerrel szembefordulást, meg sablont oda, ahol tudjuk, hogy ott lesz. Viszont a stílusát imádom még most is, és ennek ellenére akármit fog írni, én azt biztosan elolvasom.

Szóval nem rossz az Armada, de a Ready Player One zsenialitásához képest ez „csak jó”.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Zack, Lex, (és még valaki, akit spoilerezés miatt nem írhatok le)

Ami legjobban tetszett: az elbeszélés, és maga a történet

Ami nem tetszett: hogy „csak jó”

Értékelés: 4/5