Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (A Végzet Ereklyéi 6.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 662 oldal
Fordító: Kamper Gergely

A Végzet Ereklyéi zárókötete 
Erchomai, mondta Sebastian. Jövök.
Árnyvadászok 
A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.
Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében.

A bejegyzésben előforduló enyhe spoilerekért nem vállalok felelősséget. Semmi konkrétum nincs leírva, de utalások vannak, amiből esetlegesen lehet következtetni.

Nem írtam még egyesével A Végzet Ereklyéi részeiről a blogba. Molyon meg lehet tekinteni, annak idején mit írtam róluk, és nem tartom lehetetlennek, ha egyszer újraolvasom a sorozatot (és biztos vagyok benne, hogy újra fogom), akkor majd írok minden könyvről egyesével. Most viszont úgy érzem, nem foghatok bele úgy a Mennyei tűz városának értékelésébe, hogy egy kicsit elő ne vezetném. Annak idején valahogy nagyon nem akarózott olvasnom a könyvet, taszított Meyer ajánlása, meg hiába mondták többen is, hogy ez jó, úgy voltam vele, hogy nem érdekel. Aztán tessék, most itt vagyok, és Cassandra Clare rajongónak tartom magam. Végül mégis megkaptam a Csontvárost és a Hamuvárost karácsonyra, és elkezdtem olvasni, és úgy voltam vele, hogy jó-jó, vicces, vannak benne jó karakterek, de olyan sablonos és kitalálható az egész előre. És akkor jött a „ti testvérek vagytok”-csavar, és akkor döntöttem el, hogy imádom ezt az írónőt. Ennek már lassan négy éve, és azóta is imádom töretlenül, és elvakultan mindent elolvasok, ami csak kikerül a kezei közül. Persze látom a hibáit, és nem vagyok minden könyvével teljes mértékben megelégedve, de annyira el tud varázsolni a történeteivel.
Nagyon vártam a Mennyei tűz városát, igaz annyira nem voltam bezsongva, mint A hercegnő előtt. Persze sok megoldatlan rejtély volt még, gyártottam az elméleteket, írtam a halottak listáját, kerültem a spoilereket, de valahogy mégsem ugyanazt az izgalmat éreztem, mint máskor. Pedig mégis ez volt az első sorozat, amivel találkoztam, nem a Pokoli szerkezetek, ezzel kezdődött az Árnyvadász pályafutásom négy évvel ezelőtt, és most ennek vége. Arra számítottam, hogy kegyetlenül fog fájni, napokig síni fogok, ha eszembe jut, mert így volt ez A hercegnővel, de a Mennyei tűz városa olvasása közben egy könnycseppet sem ejtettem. Mielőtt még ebbe bővebben belemennék, és elkezdeném a két zárókötetet alaposabban is hasonlítgatni, azért leírom, mi a véleményem a könyvről.

Szeretem a sorozatot, bár az első három kötetet jobban, azért annyira szívemhez nőttek a szereplők meg az egész árnyvilág, hogy a hibái ellenére is tudom szeretni minden egyes részét. Amikor elkezdtem olvasni a CoHF-et, tudtam, hogy fájdalmas lesz, de azért valami durvábbra számítottam.
Jó volt újra találkozni mindegyik szereplővel, hogy újra velük kalandozhattam, szurkolhattam értük. Úgy hiányoztak, ahogy rég nem látott ismerősök, amikor nem is tudjuk, mennyire rossz, hogy nincsenek velünk, csak amikor újra összefutunk. És ezért szeretek újra és újra belemerülni ebbe a világba. Mert minden egyes alkalommal mást ad, többet, és mégis annyira otthonosan mozgok benne, mintha már ide tartoznék. Na jó, lehet, hogy őrültnek fogok tűnni, de ha felkérnének, hogy legyek Árnyvadász, habozás nélkül igent mondanék. Akkor is, ha a következő pillanatban kinyírna egy démon.
Tehát a világot változatlanul imádom, a leírás nem változott, továbbra is remek, Gergő fordítása nem hibátlan, de még mindig nagyon jó, a szerkesztés megint olyan, mintha nem is lett volna, amikor tudom, hogy elvileg megtörtént, és ezért furcsa is, hogy akkor miért csúszott ennyit a könyv nálunk.

A karakterek nagy többségét imádom, vagy utálom, ahogy eddig is. Claryvel így a sorozat végére egészen megbarátkoztam, ebben a részben már nem volt idegesítő számomra, nem hisztizett annyit, hanem egészen jó harcossá vált. Jace valahol a régi önmaga és a Bukott angyalok városában lévő önmaga között volt, voltak jó megmozdulásai és beszólásai, az ő sorain röhögtem a legtöbbet, mégis előfordult, hogy elkezdett vinnyogni, hogy ő gonosz, és olyankor leginkább csak leütöttem volna egy péklapáttal. Meg néha rámjött a csillámporhányhatnék a szerelmes nagymonológjaitól, de azt még el tudom neki nézni, mert végül is Herondale. Nem sok jelenet volt vele és Zakariással, tulajdonképpen azt hiszem, konkrétan csak egy, de az a kedvenceim között van. Oké, minden zakariásos jelenet a kedvenceim között van, gyakorlatilag ő az élő összekötő kapocs a Pokoli szerkezetek és a Végzet ereklyéi között (mert Magnus nem igazán ezzel van elfoglalva, Tessa meg csak egy jelenetben van benne). Izzyt, Simont és Alecet változatlanul szeretem, Magnus meg örökké a kedvencem marad, és ez így lesz, amíg világ a világ. Bejöttek új karakterek is, konkrétan a TDA leendő főszereplői, és nem hittem volna, de sikerült megjegyeznem a Blackthorn gyerekeket. Sokan vannak, de azért nem egy hadseregnyien. Már most szeretem Emmát és Julest, meg Tyt is, úgyhogy nagyon várom, mikor olvashatom majd az ő történetüket. Érzem, hogy az is össze fogja törni a szívem.
Sebastiannal érdekesen állunk, mivel őt nagyon szerettem korábban, és itt is annyira vártam, hogy jöjjön majd a kegyetlenkedése meg a vicces kis gonoszságai és azok a mondatok, amiken visítva röhögök. Hát ez most nem volt, az idő nagy részében csak kérkedett a hatalmával, a másik részében meg Clary után sírt. Nagyon idegesítő volt, úgyhogy alig vártam, mikor nyírják már ki végre. Pedig én tényleg szerettem Sebastiant, mondd Cassie, miért tetted ezt vele?

A cselekmény izgalmas volt, és lehet, hogy hosszúnak tűnik a könyv, de csak azért, mert rohadt sok szálon fut a történet. Aminek azon kívül, hogy több szempontot is megismerünk, meg olyan dolgokat megtudunk, amit máshogy nem tudnánk, nem sok értelme volt. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg mindent untam. Jó, Emma szemszöge még oké, mert arra tudtam úgy tekinteni, hogy előrevetítés a TDA-ra, de Jocelyn (akit amúgy is utálok) szemszögeit egyenesen a kukába hajítottam volna. Maia részeit meg bele se kellett volna tenni, mert őt sem bírom. Legszívesebben átugrottam volna azokat, habár megismertük Los Angeles fő boszorkánymesterét, akit szintén imádni fogok, de ettől még halálra untam magam.
Deszy mondta, hogy feltétlenül olvassam el a Raphael Santiago megmentése című Bane-krónikát, mert fontos lesz, úgyhogy elolvastam még a CoHF előtt, és időnként vissza-vissza utalgattak rá, de szerintem nem ezért volt fontos. Ezúton is üzenem Deszynek és Cassie-nek is, hogy kapják be. Mindenesetre sikerült megszeretem Raphaelt.
És most beszéljünk a halottakról. Spoilerek nélkül. Cassie azt mondta, hat halott lesz, akiket név szerint ismerünk, na Cassie nem tud számolni, mert kapásból van vagy tíz, de nem baj. Kettőt kitaláltam előre, és azt hittem, az egyik fájni fog, de nem fájt. És amúgy is nagyon várható volt. Egy nagyon váratlanul ért, már csak azért is, mert nem számítottam rá, hogy ez ennyire fog fájni. A maradék meg körülbelül tök lényegtelen. A hercegnő után (amiben szintén nem volt sok halál, és az se volt megrázó), én azt vártam, hogy itt most megint kitépi a szívem és darabokra töri, de azért úgy, hogy közben élvezzem. Hát semmi ilyesmi nem történt, és az annyi zseniális elméletem közül egyik se jött be.

Cassie legnagyobb hibája, hogy fél. Fél fontos embereket ölni, fél olyannal rosszat tenni, akit szeret, és ez teszi gyengévé. Ha én írtam volna ezt a kötetet, akkor egyrészt feleennyire se lenne jó, másrészt mindenki egy hétig bőgött volna. Könyörgöm, ez egy háború, nem intézhetjük el azzal, hogy pár mellékszereplőt kinyírunk, aztán szevasz, legyen ez a fájdalom. Hát ez csak egy apró tűszúrás volt ahhoz képest, amit vártam. Ezért haragszom Cassie-re. Tud fájdalmat okozni, ezt már láttuk, tud úgy írni, hogy az keserédes legyen, de ez nem ilyen volt. Egyes karakterek miatt (akik nem a halottak voltak) kicsit szomorkás, de alapvetően nem az. Szóval miközben örülök a végének, azért csalódott is vagyok. Ebből a szempontból sokkal jobban tetszik A hercegnő, bár annak a végével sem vagyok túlzottan kibékülve.
Amit nagyon szerettem ebben a részben, ahogy az egész árnyvilágban, az az utalások. Nem elég, hogy mindenféle aprósággal visszautalgattak a Pokoli szerkezetek regényre, de keresztbe-kasul mindenfelé. Előrevetítették a TDA-t, sőt, szerintem már a TWP-t is, és nem csak a TID-s szereplőket emlegették folyton, hanem már a TLH-s karaktereket is. Meg a Bane-krónikákat is felhozták. És igazából lefogadom, hogy minden másra is utaltak, ami csak előkészületben van. És még mindig jobban várom a TLH megjelenését, mint a TDA-t. Persze most már a TDA-t is várom, tuti imádni fogom Emmát és Julest is. (És ha ki akarjátok bogozni ezt a bekezdést, magyarázatért keressétek fel a Végzet Ereklyéi rajongói oldalt.)

Amit hiányoltam, hogy mi történik az epilógus után, mert ezt mondjuk szívesen elolvastam volna még, de hát a nyilvánvaló okok miatt erről nem tudunk. És még csak olyan hamis infókat sem kapunk, mint mondjuk A hercegnő végén a családfa, aminek nem szabad hinni. Ezért most kaparhatom a falat a TDA után is.
Szóval haragszom Cassie-re, de még mindig szeretem őt. Habár a Pokoli szerkezetek marad a kedvenc sorozatom tőle, azért nem felejtem el, hogy a Végzet Ereklyéivel kezdődött minden annak idején, és nem vagyok tökéletesen megelégedve ezzel a véggel, de azért szeretem.


Kedvenc karakter: Magnus, Jace, Alec, Izzy, Simon, Jules, Emma, Zakariás
Ami legjobban tetszett: a sorozatok összefűzése, és a Malec jelenetek
Ami nem tetszett: hogy nem fájt annyira, mint vártam
Értékelés: 4,5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése