James Dashner: Az útvesztő (Útvesztő 1.)

Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 362 oldal
Fordító: Tosics Dávid, Wiesenmayer Teodóra

Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.
James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
„Üdv a Tisztáson!”

Igen, ez a könyv nagyon jó, de nem, nem osztom a tömeg véleményét. Még mindig nagy divat nálunk a disztópia, ezért most mindenki azt olvas, és ezzel semmi bajom, mert én magam is szeretem a disztópiát, csak úgy érzem, meg kell húzni a határt, és vannak bizonyos könyvek, amelyeknél nem értem ezt a nagy hype-olást. Ez is ilyen. Persze, biztos mások meg nem értik, én miért szeretek ennyire egyik vagy másik könyvet, és az sem kizárt, hogy kicsit besokalltam mostanra a disztópiából (igazából tényleg ez történt), csak nem tudok úgy rajongani ezért a történetért, ahogy sokan mások.
Elvileg ifjúsági kategóriába van sorolva a könyv, de vannak benne igen csúnya, kegyetlen dolgok, és olyanok, amelyek megértéséhez szerintem egy bizonyos fokú érettség kell. A szereplők viszont 14-5-6 évesek, és tényleg eléggé úgy van megírva, hogy érezni rajta, ez YA-nak készült, szóval nem feltétlenül kötném korhoz, ki olvassa, de az biztos, hogy nem adnám mindenki kezébe.

Thomas egy sötét dobozban ébred, és csak a nevére emlékszik. A lift felviszi a Tisztásra, ahol egy csomó korabeli gyerek várja. Természetes, hogy össze van zavarodva, és ez annyira jól be tudott vezetni a világba. Ahogy számára, úgy számunkra is minden új volt, úgyhogy ez remek kapcsolódási pont volt. Alig vártam, hogy még több új dolgot tudjak meg a Tisztásról, az Útvesztőről és a Siratókról, és ez késztetett a tovább olvasásra. Eleinte idegesített mindenki Thomason kívül, hogy ennyire lekezelőek és felsőbbrendűek, de azért megértettem az ő szempontjukat is. Valószínűleg ha nem Thomas szemszögéből látjuk a dolgokat, akkor meg ő idegesített volna, mert nem képes megérteni, amit a többiek mondanak neki. Furcsa volt, hogy már az elején ilyen jól viseli, meg olyan dolgokat tesz meg és él túl, amire mások sem voltak képesek. Mégsem idegesített ez, ahogy a legtöbb könyvvel előfordult. Megértettem Thomas indokait, és a végén magyarázatot is kapunk erre, szóval nem tudtam haragudni rá. Jó, rendben, sablon, de hát olyan nehéz valami olyat írni, ami még nincs a piacon.
A történet előrehaladtával ismertük meg jobban a karaktereket, és noha egyikük sem lett a kedvencem, azért néhányukat sikerült megkedvelnem. Minho és Newt elég értelmesnek és rátermettnek tűntek ahhoz, hogy helyük legyen a vezetők között, de Gallyt és Chuckot nem tudtam elviselni. Gallyt még el is fogadtam, ő volt a kötelező utálható karakter, de Chuckot legszívesebben ötpercenként leütöttem volna. Hihetetlen, hogy sosem tudta befogni, és az is teljes képzavar nálam, hogy Thomas hogy bírta megszeretni. Teresa az egyetlen lány a Tisztáson, és vele nem igazán tudok mit kezdeni. Túl keveset tudok róla ahhoz, hogy el tudjam dönteni, kedvelem-e vagy sem. Értelmes, de túlságosan nyugodtnak tűnt még stresszhelyzetben is, ez pedig gyanús.

A világ egyébként nagyon jól kidolgozott, imádtam az Útvesztőt meg a Siratókat is. Néha bizony sikerült meg is ijesztenie, de semmi olyasmit nem váltott ki belőlem, mint egy horrorfilm. A cselekmény jól felépített, bár kiszámítható. Érdekelt, mi történik, de amikor leraktam a könyvet, nem éreztem rá késztetést, hogy én most azonnal folytassam. Lekötött, de nem vonzott be, és azt hiszem, ez hiányzott nekem igazán az egészből. Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatásban, mert a történet jó, és elég izgalmasan zárta le, de azért nem rohanok egyből a legközelebbi könyvesboltba megvenni. És most már a filmre is beülök, mert eddig csak jókat hallottam róla, Dylan O’Brient pedig fiatal kora ellenére egy tehetséges színésznek tartom.


Kedvenc karakter: Thomas
Ami legjobban tetszett: maga az Útvesztő
Ami nem tetszett: nem vonzott be
Értékelés: 4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése