A fülszöveg:
Calderon
kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul
még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el
akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen,
de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a
legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon
kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…
Taina élete is
kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a
szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.
Kicsoda ő? Miért
irtották ki a család Tivesgei-ágát?
Barátja vagy gyilkosa
a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két
dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes
és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert
báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül
megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen,
ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk
kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?
A Calderon,
avagy hullajelölt kerestetik várva várt folytatása.
Sokáig ültem a
gép előtt azon gondolkozva, hogyan is nyissam meg az értékelést, mert semmi
értelmes nem jutott eszembe. Hát még most sem vagyok a helyzet magaslatán. Nem
azért nehéz erről a könyvről írnom, mert tetszett, hanem mert úgy érzem, nem
tudom rendesen kifejteni, miért is.
Közvetlenül a
Scar után vágtam bele, még kicsit annak a világában voltam, úgyhogy sokáig csak
az járt a fejemben, hogy ez nem a Scar. Az első résszel is csak annyi volt a
problémám, hogy kevés nekem benne a tudomány annak ellenére, hogy sci-firől van
szó, valahogy nem éreztem teljesnek a világot. Aztán ahogy Taina és Calderon
először találkoztak, ott bekattant valami, és elkezdtem önmagában élvezni az
egészet, nem hasonlítgattam folyton a Scarhoz. Habár mind a kettő sci-fi,
teljesen más műfaj. A Calderon sokkal könnyedebb, humorosabb és kikapcsolóbb.
A második rész
majdnem kétszer olyan hosszú, mint az első, és szerintem sokkal izgalmasabb is.
Az akció mellett nem hiányozhat a humor és a dráma sem. Őszintén, totál hülye
vagyok a politikához, úgyhogy itt sem értettem mindent, főleg, hogy nem is
emlékeztem mindenre az első részből. De azért csak sikerült a végére összerakni
a dolgokat. Ami nekem hiányzott az első részből – a részletek, azok az apró
dolgok, amitől a világkidolgozás teljes lesz – most benne volt, és ez
határozottan élőbbé tette az egész történetet.
Karakterek közül
természetesen Calderont szerettem meg legelőször, őt már az első részben a
szívembe zártam. Több ő annál, hogy egy humoros nemes, aki a szabályokkal
szemben megy. Főleg a Tainával közös jelenetekben láthattuk, milyen is ő.
Nemcsak, hogy egy nagyon okos úriember, de egy igazi lovag. Még ha néha nem is
ezt mutatja. Na meg persze ott van a lehengerlő stílusa, amivel bárkit levesz a
lábáról. Tainát is megszerettem. Kemény, erős, okos nő, de megvan benne a
nőiesség is, és az a naivitás, ami néha a nemre jellemző, ha férfi van a
képben. Nem csak őt, hanem a japán kultúrát is, amiből jött, bár már eddig is szerettem,
de annyira jó volt részletesebben olvasni róla. Látszott rajta, On Sai mennyire
utána nézett a dolgoknak.
Meglepett,
mennyire meg lehet szeretni egy tárgyat, de konkrétan az egyik kedvenc
szereplőm lett Zorach, Calderon kardja. Persze kicsit más ez, mintha egy sima
kard lenne, hiszen minden kardnak személyisége van, de hihetetlen volt, hogy
egy fegyver reakcióin nevettem. Mintha csak egy ember lenne.
Az egész
Békanyál legénységét imádtam és Oregont is, természetesen elsősorban a humor
miatt, de a főbb karakterek közül is mindenkinek megvolt a maga stílusa, nem
papírmasé karakterekkel találkoztam, hanem igazi emberekkel. Ó, és Ibrahim.
Róla nem beszélhetek bővebben, mert akkor kénytelen lennék spoilerezni, amit
meg nem akarok, de elmondom, hogy szerintem ő egy zseni.
Ami csavar volt,
azt nagyon hamar kitaláltam, de igazából ez nem baj, maga a könyv sem olyan,
hogy kellenének bele a nagy csavarok. A végét kicsit összecsapottnak éreztem.
Ment az akció, aztán egyszer csak minden megoldódott, én meg csak pislogtam,
mint nyuszi a fűben, hogy ez most hogyan és miért történt. Olyan érzésem volt,
mintha ötszáz oldal után úgy döntöttek volna, hogy most már elég hosszú, ezért
le kell zárni. Persze azért tetszett maga a cselekmény, a legvége, csak a
felvezetéssel voltak problémáim.
Különösen
odavoltam azokért a jelenetekért, amikor úgy tűnt, most valami sablon
romantikus nyálas dolog jön, de On Sai fogta ezeket a jeleneteket, és teljesen
kifordította önmagukból, úgyhogy végül abszolút váratlanul értek véget.
Kedvenc részeim
persze Calderon, Taina és Zorach között játszódtak, ők hárman verhetetlenek, de
összességében az egész nagyon tetszett (a címbe is beleszerettem). Most pedig
bajban vagyok kicsit a csillagozással, mert ha a Scarnak ötöt adtam, ennek már
nem adhatok annyit, de azért annyira rossz sem volt, hogy egy teljes felet
levonjak… Szóval 4,75.
Akik szerették
az első részt, ezt biztosan imádni fogják.
A recenziós
példányért hálás köszönetemet küldöm a Könyvmolyképző kiadónak.
Kedvenc karakter: Taina, Calderon,
Zorach
Ami legjobban tetszett: Taina-Calderon-Zorach
beszélgetések
Ami nem tetszett: a lezárás
előtti események gyorsasága
Értékelés: 4,75/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 508 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése