Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Tessa az esküvőjére készül, boldognak kéne lennie, de Mortmain létének láthatatlan fenyegetése még mindig ott lóg a levegőben. A férfi Tessára vadászik, hogy végre beteljesítse tervét, és elpusztítsa az Árnyvadászokat, miközben az Intézet lakói szövetségesek híján egyedül veszik fel a harcot az idővel és a rájuk leselkedő veszélyekkel.

Ezt az értékelést egy idézettel nyitnám meg a könyvből:

„Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”

Nem csak ez a könyv volt ilyen, hanem az egész sorozat. Bár igazából leginkább A hercegnél éreztem ezt, ennél a könyvnél is azért, ahogy haladtam, egyre erősebb volt, hogy valami fog történni. És most úgy próbálok írni erről, hogy a szívem apró darabokban, a lelkem sajog, és úgy érzem, már nem vagyok ugyanaz az ember. Még nagyon friss az élmény, és fáj, igyekszem majd minél kevesebbet spoilerezni, viszont a végén kénytelen leszek, mert vannak olyan részek, amit nem lehet másképp megoldani. Onnantól majd kiírom, hogy ne olvassatok tovább.

Kezdjük a szokásosakkal. A leírást, a kort, a helyet, a fordítást még mindig imádom. Most egészen kevés hibát találtam az átlaghoz képest, azt hiszem, jót tett, hogy egy hónapot csúszott a könyv, úgyhogy piros pont a kiadónak. A fejezetek eleji versrészletek gyönyörűek, és újabb nagy dicséret Kamper Gergelynek, a fordítónak, mert ebből is ő jócskán kivette a részét. Imádom a világot, a hangulatot, a részletes kidolgozást, minden egyes utalást, kis apróságot, ami összefűzi ezt a sorozatot a másikkal, ahogy Cassie nagyon életigazságokat fogalmaz meg. De ennél jobban szerintem ezt nem szükséges részletezni, ugorjunk is tovább.

Szeretem Willt, mert annyi jóság van benne, annyi szeretet, ahogy Jemben is, és mégis a két fiú teljesen másmilyen. Will az érzeleminek a rabja, forrófejű, előbb cselekszik, aztán gondolkodik, és annyira jól bánik a szavakkal. Ezzel szemben Jem mindig nyugodt, hűvös, gondolkodik, a szavak helyett azonban a zene az ő kifejezőeszköze. Jemet is nagyon szeretem, és ezen a ponton meg is értem Tessát. Ahogy ő nem tud dönteni, úgy én sem, nem szerethetem Willt Jem nélkül, ahogy Jemet sem Will nélkül, mert ők összetartoznak. Amit legjobban szerettem ebben a részben, sőt az egész sorozatban, az Jem és Will kapcsolata. Az egymás iránti szeretetük, ami a legszebb a történetben.

Tessa az előző részben sikeresen megutáltatta magát, és bár ebben a könyvben azért mégsem gyűlöltem, de azok után, amit ott csinált, már sosem lesz a kedvenc szereplőim listáján. Főleg, hogy ebben a részben is csinált pár dolgot, amivel nagyon nem értek egyet, de erről majd később.

Henryt és Charlotte-ot is nagyon szeretem. Annyira aranyosak együtt. Charlotte-ot a határozottságáért és a keménységéért szeretem, Henryt pedig a tudomány iránti lelkesedéséért. A többiek sem hagyhatom ki, Sophie-t az emberekhez és a világhoz való hozzáállásáért; Gideont azért, mert olyan kis aranyosan nem tud udvarolni, legszívesebben megölelgetném; Gabrielt, mert végül ő is a helyes utat választotta. Még Cecilyt is megkedveltem, pedig az elején csak egy idegesítő kislánynak tűnt, de végül is, ő is Herondale.

Magnus még mindig a kedvenc szereplőm, és most jöttem rá igazán, miért. Nem tudom, csak miért most tűnt fel, de Magnus lelke annyira sérült. Igazából talán az Elveszett lelkek városában látni ezt a végén, de nekem valahogy most volt az, amikor megláttam Magnusban azt, amiért én szeretem. Ahogy ő is szereti a sérült dolgokat, úgy én is. Halhatatlan, és annyi fájdalommal kellett már szembenéznie, hogy ezt egy ember el sem viselné, ő pedig kénytelen továbbmenni, különben megőrülne. És nem elég, hogy nem esik depresszióba, hanem látja az élet pozitív oldalát, megtalálja a humort mindenben. Bárcsak igazából létezne, és bárcsak megérthetnék mindent, ami lejátszódik benne.

A történet. Szinte már büszke vagyok arra, ahogyan elkerültem mindent, és úgy ugrottam bele ebbe a kötetbe, hogy alig tudtam róla valamit. Nem azért, mert meg tudtam állni, hogy megnézzem, mi fog történni, a csábítás olyan jelentéktelen volt, hogy nem is számított. Azért, mert minden tele volt spoilerekkel, és én ennek ellenére ki tudtam kerülni őket. Amikor a kezemben volt a könyv, tudtam, hogy benne van a családfa, ami nagyon sok dolgot lelő, tulajdonképpen majdnem mindent, akkor már átsuhant a fejemben, hogy meg kellene nézni, de leütöttem az ördögöt a vállamról. Nem akartam csak így eldobni magamtól az olvasás élvezetének lehetőségét, miután 8 hónapig olyan megfeszítetten kerültem el mindent. Plusz gyanítottam, hogy bele is őrülnék, ha pont a cél előtt tudnám meg azokat a dolgokat, amiről eddig nem akartam tudni. Olvasás közben annyira féltem, hogy véletlenül kinyílik hátul vagy meglátok valamit, hogy nagyon óvatos voltam, és mikor elértem az utolsó oldalra, percekig csak bámultam, és nem mertem lapozni. Mert hibába tudtam mindent, annyira együtt éltem a tudatlansággal, hogy féltem, mi lesz, ha meglátom. Tulajdonképpen semmi nem történt, csak végre átláttam a dolgokat.

Így viszont mindent kiélveztem. Örültem, hogy Tessával kapcsolatban minden rejtélyre rájöttem, nekem sikerélményt okozott, hogy végre valamit ki tudtam találni. Nem mondanám el most a könyv előtt kreált elméleteimet, csak annyit, hogy tudtuk, hogy valamelyik szereplővel lesz valami. Nem tudtuk, melyikkel fog megtörténni, de csak két esélyes volt rá. Amikor belekezdtem a könyvbe, megvolt az elméletem, kivel mi fog történni. Egy ponton úgy tűnt, be is fog válni, aztán még mielőtt kiderült volna, rájöttem a turpisságra, és tulajdonképpen előbb jöttem rá, mi történt, minthogy ki volt mondva, de alapvetően mégsem az lett, amire eredetileg gondoltam. Cassie mindig meg tud lepni.

Szerettem ebben a könyvben, hogy annyira érzelmes. Nem zavart, hogy kevés az akció, mert a dráma mindenért kárpótolt. Valamivel a fele után kezdtem el sírni, és ugyan nem bőgtem végig, de újra és újra kicsordultak a könnyeim. Néha annyira, hogy már nem is láttam a sorokat. Az utolsó körülbelül hetven oldalt szinte végigsírtam. Az epilógus pedig egyszerre szívszaggató és mégis boldog. Valahogy örültem neki, amikor darabokra szaggatott.

Tessa nem minden döntésével értek egyet, voltak részek, amik kifejezetten nem tetszettek, és egy bizonyos dolog miatt haragszom is Cassie-re. Ezt pedig csak úgy tudom kifejteni, ha most kiteszem a SPOILER feliratot. Sajnálom, de ez van.

Ott vagyunk a barlangban, Will és Tessa úgy tudja, hogy Jem meghalt, Tessa szerelmes Jembe, ahogy Willbe is, de Jemnek tett ígéretet. Még azt is megértem, hogy a gyász és szerelem vezette őket, meg azt is, hogy tudják, hogy Jem nem bánná. Mégis, ha a helyükben lennék, egyszerűen Jem iránti tiszteletből képtelen lennék ezt megtenni. Tessa helyében én csak összekuporodtam volna, és addig bőgtem volna, amíg ki nem szárad a szemem. De nem ez volt, ami legjobban zavart. Én igazából Jemet megöltem volna, és Willt tettem volna Zakariássá, de én persze sosem voltam a boldog befejezések híve. Azzal még kiegyeztem, hogy Jemmel, Willel és Tessával mi történt, de amikor az epilógusban Jem visszajött. Az már kicsit sok volt. Főleg, hogy utána még ott össze is jöttek. Tessa helyében ezt egyszerűen nem tudtam volna megtenni, nem tudtam volna végigcsinálni újra ugyanazt, amit Willel. Ráadásul Will áldását adta volna rájuk, de egyszerűen nem ment volna, pont miatta. Tisztelem annyira azt az embert, akivel egy életet leéltem, hogy ne a legjobb barátjával kezdjek utána. És Jem szempontjából is hasonló lenne. Meg egyszerűen az élet nem ilyen. Nem kaphatunk meg mindent, néha igen is választani kell, le kell mondanunk dolgokról.

Haragszom Cassie-re, mert nem képes nem boldog véget írni, és nem képes fontos személyeket megölni, pedig szerintem úgy jobb lett volna az egész. Mert igen, van rosszabb, mint a halál, ha látjuk a szeretteinket meghalni, és Tessa ezt végig is nézte, de azért lehetett volna benne több halál.

SPOILER vége

Mindezekkel együtt nem tudom nem imádni a könyvet, mert gyönyörű. Bőgtem rajta, mert fájdalmas, mert szép, és mert vége van a sorozatnak, ami el sem akarok hinni. Rájöttem, hogy jobban szeretem ezt a sorozatot, mint a Végzet ereklyéit (egyelőre, meglátjuk még, mi lesz a Mennyei tűz városában), mert sokkal szebb és fájdalmasabb is. Szeretem a kort és a hangulatot. De a legjobban az egész sorozatban a kis utalásokat szerettem, amivel összefűzte a két sorozatot, valamint Jem és Will kapcsolatát szerettem.

És a szívem még mindig darabokban, sajog, mert véget ért egy sorozat, amit szerettem, és butaság ezért szomorúnak lenni, mert bármikor újraolvashatom, de most úgy érzem, egy mesekönyvet sem tudnék a kezembe venni, nemhogy ezt a könyvet. Mikor lefeküdtem aludni a könyv befejezése után zokogtam, és akkor még azt hittem, a kimerültségtől, de ahogy ezt a bejegyzést írom, megint elkezdtek folyni a könnyeim.

Na most meg azt gondoljátok rólam, hogy mindig bőgök, de nem, én tényleg nem vagyok az a sírós fajta, csak ez most így jött össze. Egyszerűen a könyvek tönkretesznek engem. Cassie meg főleg, ő az, aki miatt egyszer még gumiszobába fognak csukni.

És ennek itt vége…

Kedvenc karakter: Magnus Bane

Ami legjobban tetszett: az összes Will-Jem jelenet

Ami nem tetszett: az epilógus egy része

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552 oldal

Molyos adatlap
A könyvet megrendelheted itt.