„sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.” J. R. R. Tolkien

Korábban már említettem, milyen könyvekről nem tudok írni, most itt a másik válfaja ennek a kategóriának. Igazából lehetne róluk írni, oldalas esszéket, véget nem érő elemzéseket, de ezeket nem szeretem, és feleslegesnek tartom. Úgy gondolom, mindenkinek magának kell levonnia ezekből a saját következtetéseit, így biztosan nem fogom elemezni az olvasmányt. Két könyvet is olvastam nemrég, ami illik ide, lássuk.

Mivel ez egy dráma, nem is igazán olvasni, hanem látni kell. Volt szerencsém megnézni egy amatőr színi társulat előadásában, ami ugyan nem volt a legtökéletesebb, mégis az egész annyira hangulatos volt. Ahogy a nővérek vágyakoznak Moszkvába, valahogy a saját vágyaimat látom tükröződni a mondataikban. Ez az, amiről nem beszélni kell, hanem átélni.

Ahogy sokan mások, én is a finn zenén keresztül szerettem meg a nyelvet, a kultúrát, az országot, és természetesen az irodalmat is. Szeretem a finn irodalmat, mert mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata, nem szólnak ugyanarról, és mégis mindben ott van a sajátos melankólia. Azt vettem észre, hogy mind zenében, mind irodalomban, ott van az a természetes szomorúság, amit ugyan kint jártamkor nem éreztem az embereken, de mégis mintha úgy körülvenné őket. Vagy csak hallucinálok.
Az Egy falat kenyér Pekkanen életrajzi regénye az első emlékeitől egészen tizenhat éves koráig. Ír a finn tájról, az iskoláról, a nyári szünetekről, de főleg a szegénységről és az éhezésről. Annyira részletesen és valósághűen adja át mindezt, hogy teljesen belemerültem a könyvbe. Meglehetősen gyorsan haladtam vele, és nem volt kedvem letenni. Akiket érdekel ez a téma vagy a finnek, azoknak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert olyan, mint a finnek maguk, szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése