Aurora White: A sötétség gyermeke

Most olvastam el életem valószínűleg legrosszabb könyvét, és nem tudom, hogy sírjak vagy inkább ugorjak ki az ablakon, esetleg bőgve vessem magam a mélybe. Előre leszögezném, hogy nem célom senkit megbántani ezzel a bejegyzéssel, csak elmondom a véleményem. Figyelem, spoileres lehet!

A fülszöveg. A jó és a gonosz küzdelme örök téma az irodalomban, mégis kimeríthetetlen. Aurora White könyvében megelevenednek a félelmek, keverednek a mese, a krimi, a sci-fi és a horror elemei, hogy még színesebbé tegye történetét a szerző. Azonosulhatunk a szereplőkkel, és végig kísérhetjük egy olyan világ eseményeit, amely akár saját életünk is lehet. A szereplők itt élnek köztünk, mert ahogyan a szerző írja könyvében:
„Minden századik évben megjelenik az ördög és az angyal a Földön. Születik egy tökéletesen jó, hibák nélküli ember és egy velejéig gonosz, aki semmiféle jó tulajdonsággal sem rendelkezik. Ezek ketten sokszor életük végéig nem tudnak egymásról, de előfordul, hogy a véletlen egymás mellé sodorja őket; olyankor feszültséggel telik meg a levegő…”

Az alaptörténet. Teljesen klisés volt. Noha rengetegszer előjön a jó és a gonosz harca, ezt jól is meg lehet írni egy érdekes történetben, ahol elfeledkezünk arról, hogy egy abszolút sablon az egész, most nem ez történt. Semmi új gondolat nem volt benne, még csak tanulsága sem volt.
A cselekmény. Ha el kellene mondanom, mi történt pontosan, bajban lennék. Mert az egy dolog, hogy én sem értettem teljesen, mi történik és miért, de szerintem maga a szerző sem. Csak úgy ugrál a helyek és a szereplők között, a logikát hírből sem ismeri, és legtöbbször fogalmam sem volt róla, hogy kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. A végén meg a jó és a rossz „harca” még viccnek is rossz.

A stílus. Ugrál az E/1 és az E/3 között, ami még egészen világos volt (még ha nem is értettem az okát), mert az angyal/tündér/vagymi szemszögét egyes számban, a többit harmadikban írta, de néha még akkor is tudtuk, mi történik, amikor az angyal-tündér izé aludt, haldokolt, elájult. Néha az ő fején keresztül beleláttunk mások gondolataiba, habár nem írták, hogy valami különleges képessége lenne, de bizonyára mentalista volt a csaj. Ha volt is szerkesztő – bár szerintem csak a látszat miatt írták oda, hogy szerkesztették –, akkor nagyon nem figyelt oda a munkájára, tele van helyesírási hibákkal, értelmetlen, helytelen mondatokkal. Leírás alig van, vagy ha mégis, teljesen lényegtelen részleteket tudunk meg, mint mondjuk a szoba berendezése az utolsó szögig vagy a tulipánok fajtái a kertben. A műfaj elvileg horror, de az egyetlen horror ebben, ahogy az meg van írva (a gondolat az egyik ismerősömtől származik, de teljesen egyetértek vele).

A karakterek. A probléma már ott kezdődik, hogy ki sincsenek dolgozva, nemhogy rendesen, de semennyire sem. Richárd és Jenő, a szuper nyomozópáros egy jóshoz megy, hogy megtudja, mi történt az eltűnt lánnyal. Komolyan? Teljesen felesleges kérdéseket tesznek fel, miközben a lényeget figyelmen kívül hagyják. Minden további nélkül bármit elhisznek bárkiről, ezen pedig már csak röhögni tudtam:
„- Lehet, hogy UFO-k rabolták el? – mélázott félig komolyan, félig viccesen.
- Lehetséges.”
Legalább olyan valószínű, minthogy a „verdesések” vitték el szerencsétlen lányt.
A két főszereplő (?) lányról alig tudok valamit elmondani. Az egyiknek szárnyai vannak és folyton sír, a másikat meg elrabolták az árnyak, és amikor visszakerült, három évvel idősebb lett és fekete lett a haja (fontos részlet!).
A szülőket meg nem hívhatnám épp ideális példának. Nem az a furcsa, hogy elvileg szeretik a gyereküket, de ostorral meg szíjjal verik, puszta jóságból, hanem amikor megtudják, hogy eltűnt a lányuk, az anyuka ezt mondja:
„Remélem a nyomozók kiderítik, mi történik itt. Már nagy szükségem lenne a segítségre a konyhában, nem győzöm pucolni ezt a rengeteg zöldséget egyedül.”
Amikor pedig felvetődik a gondolat, hogy esetleg elrabolhatták őt:
„- Szerinted mennyi pénzt követelnének érte?
- Nem tudom, remélem nem túl sokat, valamennyit össze tudnánk szedni…”
Inkább már nem is kommentálom.
Mindenki szerelembe esik körülbelül öt másodperc alatt – Jenő az összes nőnemű lénybe –, a legtöbb karakter pedig elkövet olyan dolgot, ami egyáltalán nem logikus. Például Gazsi, a bűnbanda vezére azon aggódik, hogy a lány még nem nagykorú, ezért nem hálhat vele (de szépen fejeztem ki magam).
Senkinek nincs vezetékneve.

Tér és idő. A „regény” folyamán nem tudjuk, mikor mennyi idő telik el, két perc, fél óra, három hét, nincs leírva. Ahogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, egyszer az apuka éppen a lovakat trágyázza ki a kertben, aztán a rendőrök beautóznak a belvárosi ékszerüzlethez. Most akkor falu vagy város?

Az egyetlen jó dolog volt ebben a könyvben, hogy előtte már megfordult pár molynál, akik kommentárjaikkal színesítették az oldalakat, és ezeken néha annyit röhögtem. Nem, nem fogom ezeket megosztani, csak a kiváltságosak olvashatják el. Ezen kívül viszont folyamatosan éreztem, ahogy olvad le az agyam, örülök, hogy most tudok még értelmes mondatokat összerakni.
Ajánlani? A Sátánnak a pokolba, remek kínzóeszköz lehetne.

Kedvenc karakter: az egér
Ami legjobban tetszett: a molyok megjegyzései a könyvben
Ami nem tetszett: az egész
Értékelés: 0,5/5
Kiadó: Holnap Magazin
Oldalszám: 120 oldal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése